Mindenszentek

   A bekötőút most is ugyanolyan kátyús, mint amilyennek először látta. Huszonöt éve, te jó isten! Persze akkor busszal érkeztek. És az árokparton libák legeltek.

   Akkor nagyon izgult, hogyan fogadják majd Zolcsi szülei. Őt, a pesti lányt. Aki elcsavarta a fiuk fejét. És aki disznót eddig csak karajként látott.

   Végül is nem volt nagy gáz. Udvariasan bántak vele. De a rokonságból – te jó ég, itt mindenki rokon! – el-elhangzottak csípős megjegyzések. Ha visszakérdezett, azt válaszolták: humor. Na persze! Mint ahogy az is, amikor az a pattanásos képű megmarkolta a fenekét. De a pofont, amit kapott érte, azt nem találták viccesnek. A humorérzékük csak az önfelmentésig terjedt.

   Gyűlöli őket, egytől egyig, most is. Pedig mennyit dolgozott rajta a terápiás csoportban! És egy ideig hitte is, hogy túltette magát rajta. Hát nem! Elég volt megpillantania a szélső házakat, és máris görcsbe rándult a gyomra.

   Fékezett egy nagyobb gödör előtt, és visszaváltott hármasba. Annak idején, idefelé sose ő vezetett. Elvégre a sofőrködés nem nőnek való… Hazafelé, az más. A feleség dolga, hogy hazafuvarozza a bepálinkázott urát.

   Érdekes, az ikrek fenntartás nélkül szerették a nagyszülőket. De a többi idevalósit ki nem állhatták. Nyilván, mert állandóan csúfolták őket. Többnyire a pesti művésznő anyjuk miatt. Művésznő! Milyen utálatos hangsúllyal tudták ezt mondani! És milyen undorító mosoly kíséretében! Kezdetben nem is értette a dolgot, hisz nem volt ő művész. Vagy itt a mérnök is annak számít? Aztán rájött, hogy nem erről van szó. Aki fővárosi, és valahogy kinéz, az művésznő. Vagyis kurva. Ja, hogy nem hagyja magát? Biztos lenézi az egyszerű népeket.

   Hát, kedves mindenki-rokon falu! Itt jön a művésznő! Aki akkora kurva, hogy Zolcsi óta egy csókig se jutott senkivel. Pedig milyen rég elváltak; pedig mennyi ajánlatot kapott!

   Elváltak, külön éltek. De a sugárkezelés után, a végstádiumban Zolcsi mégis őhozzá jött haza. Az egykori nejéhez. Nehéz időszak volt, ki is akadt néha, de végigkísérte az úton. Ahogy annak idején megfogadta: holtodiglan, holtomiglan.

   Tavaly még a gyerekekkel jött mindenszentekre. De mára kiröppentek, messzi idegenbe. Zolika pincér egy skót panzióban, Sára meg bébiszitterkedik Normandiában. Néha Londonban találkoznak.

   Jól számított, délután háromkor még szinte üres a temető. Két autót látott; a helybeliek gyalog jönnek majd, szürkületkor. Hogy érvényesüljenek a gyertyák.

   Lesöpörte a kőről a faleveleket, elrendezgette a koszorút. Mécsest gyújtott. Aztán megállt a sír mellett. Nem imádkozott, nem volt hívő lélek. Zolcsira gondolt. És a távol lévő gyerekekre. Velük is némán álltak tavaly. Pedig úgy mesélt volna Zolcsiról! Az együtt töltött évekről. Meg hogy milyen melegség töltötte el, amikor kihallatszott a gyerekszobából a hancúrozásuk. Imádták az apjukat, és az is őket. Most is a fülébe cseng a visító nevetésük. De nem tudott megszólalni. Nem érezte ildomosnak, hogy a szerelmükről beszéljen ő, az elvált feleség.

   Az a pasi őt figyeli! Nyilvánvaló. Kizárt a véletlen.

   Ki a rosseb lehet? Nem tűnik ismerősnek, de az nem jelent semmit. Vagy rokon, vagy koma, vagy akármi. De biztos köze van Zolcsiékhoz. Vajon meglátta, hogy könnyes a szeme? Nem valószínű; a napszemüveg jól takar. De ha mégis, és így feljogosítva érzi magát, hogy idejöjjön, és a vigasztalás ürügyén bunkó módon udvarolni kezdjen? Hát biz’ isten, hozzávágja a kővázát a hervadt krizantémmal!

   Megint idenéz. Egész jóképű a rohadék! De ettől csak rosszabb. Biztos hozzá van szokva a könnyű hódításhoz. Pedig egy ronda ipsének tudna örülni. Mondjuk egy csúf vénembernek, akinél szóba se jöhet a szexualitás. Akkor lenne kinek meséljen. Zolcsiról, az életükről, a nevetéséről… Meg a haláli sápadt képéről, amikor a szülészetre rohant vele…

   A francba, ez tényleg idejön. De…! Ha csak egy célzást is tesz! Ha csak a vállát megérinti!

   – Bocsásson meg hölgyem, nem akarom zavarni a megemlékezésben. Tudja, idegen vagyok itt, csak megálltam út közben, hogy a magam halottaira gondoljak. Az ország túlsó csücskében nyugszanak, de nekem dolgoznom kell, nem utazhatok…

   – És tőlem mit akar?

   – Igazából majdnem semmit, de mégis nagy szívességet. Nem tudom, ki volt önnek az elhunyt. De… Kérem, megtenné, hogy mesél róla?

   Rámeredt a pasira. „Kérem, megtenné, hogy mesél róla?” Ez most vagy gondolatolvasó, vagy elmebeteg. De tény, hogy udvarias volt, nem célozgatott, és kísérletet se tett, hogy megérintse. Akkor meg…? De hogy magyarázza el neki, hogy mit keres itt egyedül a rég elvált férje sírjánál? Francokat, nem magyarázkodik! A körülmények megengedőek.

   – Zolcsinak hívták, és gyönyörűen nevetett – kezdett bele, és valahová nagyon messzire nézett.

Fotó: Népszava

Copyright © 2018 mesegit.hu